Textil és arcizom

Az egész úgy kezdődött, hogy apa eleve el sem akart jönni a szalagavatómra, először azt sem értette, mi az, és hogy mi értelme van. Ha tudta volna, hogy mi mennyibe került, akkor lehet még én sem mehettem volna el. Ha elmondtam volna neki, hogy majdnem a teljes nyári fizetésem erre az estére ment el, kitért volna a hitéből, igaz, de mégsem tehetett volna semmit, már egy hónapja felnőtt voltam.

Nem tudtam elmagyarázni neki, mert igazából én sem láttam különösebben fontos dolognak. Hiába készültünk rá már szeptember óta, néha nem is hittem el hogy egyszer lesz még november vége. Még előtte 2 nappal is szét voltam esve, az emelkedett hangulatot vártam, ami helyett inkább csak a lelket szorongató nosztalgia jött, mint egy kísértet, úgy kúszott be az előtérbe a hiánya.

Aznap persze felpakolva, sietve, smink nélkül, persze nem is tudtunk volna többször összefutni a folyosón. Csak azt tudtam gondolni, hogy ennek így kellett lenni, és büszke is vagyok magamra, mert bebizonyosodott, hogy tényleg. Mert minden okkal történik.

Megértettem azt is, hogy néhány ember néhány dolgot nem bír végignézni. Ahogy megölnek egy állatot vagy egy embert. Nekik ezek a gyengéik, nos, nekem pedig ő volt az. Nem bírtam nézni, hogy mással keringőzik, vagyis meg sem próbáltam, elég volt hallgatni a siratós Christina Perri számot, túl hangos volt. Talán csak zúgás a fejemben volt csak hangosabb, és az az érzés, hogy  mára mindennek rendben kéne lennie, hisz a nagy napokkor ezért boldog mindenki. Szerencsére rólam senki nem mondta volna meg, hogy még a boldogságnak szikrája sem volt akkor bennem, és a mosolygás komolyan igénybe vette az arcizmaimat. Hogy is néztem volna ki komor arccal, a harminckét foggal vigyorgó többiek között?

Fotó: cumcmemphis, Flickr, CC

 

Csak tippelni tudok, hogy hányunknak fájt ugyanúgy az arca egész este.

Apára csak elég volt ránéznem, nos, ő sem mosolygott. Sőt, borzasztóan szomorúan nézett. Lehet anya elmondta neki, hogy mennyit költöttem a ruhára? Valószínű most, ebben a 4 órában többet látott engem, mint máskor egy hónap alatt. Szerintem ráeszmélt, hogy igen, felnőttem. Erre a kétségbeesett arcra tudtam csak őszinte mosolyt kifacsarni magamból, hisz tudhattam volna hogy így fog reagálni. Pár perccel később már egymás vállán sírtunk. Apa aztán felnézett, és csak ennyit mondott:

– Alig várom az esküvődet, de akkor mindent én állok majd!

– Azt próbáld meg-válaszoltam! Csak ne sírj majd, nem szabad.

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a Nőmosolya Facebook-oldalához, hogy láthasd a friss posztokat!

  • Tarnay Barcza Erzsi

    Kedves, megható írás!