Fáziskésés

– Már az utolsó lapát földet dobtam volna rá a szerelmünk koporsójára, mikor te meghúztad a vészcsengőt.

Visszhangzott a fejemben valamelyik nap is,hogy ez mégis milyen szép mondat,hogy erről lehetne írni. Mint egy Coelho könyvből idézett részlet, amiben a két főhős aztán örökre együtt marad majd, a sok viszontagság után. Nos, viszontagságok voltak, de happy end nem. Ugyan, az túl szép lett volna. Valószínűtlenül sok idő után villannak fel újra a fejemben ezek a mondatfoszlányok,amiket ott, akkor azonnal le is írok,hogy felhasználhassam,hogy valahogy a más által kimondott gondolatok által, ki tudjam fejezni magam.

Az az ember, aki valaha is a legközelebb állt hozzám, talán jobban tudta mikor,milyen hangulatom van, és mit kell olyankor velem tenni. Ennyi idő után lassan már én is megismerem magamat ennyire, igen, kicsit fáziskésésben vagyok, az akkor 16 éves fiúhoz képest. Hihetetlen, hogy idén már 3 éve lesz, hogy megismertem,és olyan sok mindent megváltoztattunk egymáson. Hiába tudom, hogy nem igaz, úgy érzem az életem akkor kezdődött el. Igen, ez is egy fáziskésés volt, és az is, hogy nemrég jöttem rá, mit vesztettem; most, hogy kívülről látok mindent.

Talán ez is a felnőtt élettel jár, hogy a napok monoton egymásutánban rohannak a saját vesztükbe, ahová nem tudjuk követni őket, és hogy néha csak bekattan valami, ami az egészet tönkreteszi egy szempillantás alatt. Rövidebb idő alatt,mint ahogy végigsétálsz reggel az iskola folyosóján, sietve, mert persze megint késésben vagy, és a folyosó közepén szembejön veled a múltad, az ő jelenével az oldalán. Köszönni kell, persze, és mosolyognak, én mindig viszonzom. Legalább is megpróbálom,de érzem, hogy már nem mosolygok, csak rángatózik a szám.

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a Nőmosolya Facebook-oldalához, hogy láthasd a friss posztokat!

  • Tarnay Barcza Erzsi

    Elgondolkodtatóan szomorú…